Mindig hálásak voltak vendégeink, amikor látogatásuk végén emlékül átadtuk nekik az itt-tartózkodásuk során készült felvételeket.
Bizonyára sokan közülük ma is kedves emlékként őrzik az albumot. A fotózás megszervezése külön feladatot ró a protokollosra, és annak is megvannak a maga szabályai...

A delegációkkal a legkülönbözőbb helyekre látogattunk. Voltak például, akik a büntetés-végrehajtási intézetekre is kíváncsiak voltak. Egy börtönlátogatás alkalmával a fotós az egyik elítéltről is felvételt készített. A szemfüles börtönlakó azonnal személyiséghez fűződő jogaira hivatkozott, és benyújtotta a számlát. Mit volt mit tenni, a kért ezer forintot ki kellett fizetni.

A Polgári Törvénykönyv ugyanis ezt mondja: a személyhez fűződő jogok megsértését jelenti a más képmásával vagy hangfelvételével kapcsolatos bármiféle visszaélés.
A jogszabály persze nem minden, a fotósnak a közéleti protokoll szabályait is be kell tartania. Például étkezés, italfogyasztás közben, rágyújtás alkalmával, a cigarettafüst kifújásakor és hasonló helyzetekben tilos a vendéget fotózni. Igaz, a világsajtót bejárják a különös felvételek, amiken a hírességek emberi mivoltát hangsúlyozzák és "esendő" pillanataikban kapják el őket, ám a sajtó mindig többet megenged magának. Ilyen képet ajándékba nem adunk, hivatalos helyiségben nem teszünk közszemlére.

A protokoll szerint a vendégek repülőtéri érkezésekor, hivatalos tárgyalások megkezdésekor, pohárköszöntők elhangzásakor, a városnézés és a vidéki programok alkalmával készülnek felvételek. Ezért a delegáció programjának összeállításakor meg kell tervezni azt, mikor és hol készüljenek képek, és ezt részletesen meg kell beszélni a fotóriporterrel. Minden elővigyázatosság ellenére mégis becsúszhat hiba. Egy vidéki program alkalmával szárnyast szolgáltak fel. Miután a vendégek azt elfogyasztották, a tányérokon halomban álltak a csirkecsontok. Mit tett a fotós? Lefényképezte. Mikor átnéztem a képeket, olyan volt a hatás, mintha kannibálok ettek volna.

A pohárköszöntő általában a főétel elfogyasztása után hangzik el. A felszolgálók leszedik a tányérokat, mindenkinek a poharát teletöltik borral, majd csendben távoznak. Ekkor készíthet felvételeket a fotós, pohárköszöntő után pedig behozzák a desszertet.
Egyszer elfelejtettem megbeszélni a pohárköszöntő időpontját a felszolgálókkal, így még beszélt a szónok, amikor kihozták a fagylaltkelyhet. A kissé hosszúra nyúlt pohárköszöntő alatt szemlátomást esett össze a fagylalt. Kétségbeesve néztem egyik kehelyről a másikra. Egy életre megjegyeztem: a fotóssal és a felszolgálókkal mindig előre meg kell beszélni a pohárköszöntő időpontját.

Az elkészült felvételekből a protokollosnak kell kiválasztania az ajándékba adható képeket. Hogy mikor? Például késő este, amikor fáradtan hazatér, esetleg napközben, amikor valahol rövid ideig várakozik, vagy a gépkocsiban két helyszín között. A megrendelés nemcsak ízlés, pénztárca függvénye is. Régebben egész albumot is átadhattunk, manapság a delegáció tagjai csak két-három fényképet kapnak. Mindig az az érzésem, hogy örültek volna több felvételnek.

Nagyon jó munkakapcsolatban voltunk a viszonylag fiatalon elhunyt Z. B. újságíróval és fotóriporterrel, aki kellemes modorával sok vendég kedvence lett. Nagyon szép felvételeket készített.
Az egyik képnek azt a címet adta, hogy "Hortobágyon vágtató lovak". Ez a felvétel nagyon emlékezetes volt. Beállt a puszta közepére a fényképezőgéppel, várta, hogy meghajtsák a lovakat. Azt, hogy milyen irányból jön a ménes, nem tudta. Ahogy fürkészte a tájat, kétségbeesve vette észre, hogy éppen feléje rohan a ménes nagy iramban. Élete legnagyobb futását produkálta. Észrevett egy gémeskutat, azt sikerült elérnie. Ott megtámaszkodott, belekapaszkodott - s a ménes elvágtatott mellette! A félelemtől annyira reszketett a lába, hogy alig tudott elindulni. Hang sem jött ki a torkán.

A hosszú évek során kialakult, milyen helyről tud a legjobban fotózni. Veszprémben például a várnegyedben volt egy leánykollégium, ennek ablakaiból jól látható a meredek várfal peremén magasodó Szent István király és Gizella királyné szobra, aminek gyönyörű hátteret ad a viadukt és a távoli Bakony hegyvonulata. A kollégium portása már ismerte őt, így akadálytalanul bejutott. Elkérte a 214-es szoba kulcsát és mindig onnan készített egy-két felvételt. Miután mindig hétvégén jártunk arra, a lányok nem tartózkodtak a kollégiumban.
Egyszer mégis hétköznap mentünk. A fotós jól bevált szokása szerint felment a második emeletre, benyitott a szobába. Csakhogy ezúttal otthon voltak a lányok! Az ágyban fekve olvastak, tanultak. Mikor meglátták őt, elkezdtek sikoltozni.
- Nyugi, lányok, már itt sem vagyok - vetette oda nekik. Odarohant az ablakhoz, készített két-három felvételt, rájuk mosolygott és becsukta maga mögött az ajtót. Szerintem a lányok még ma sem tudják, mi történt.

A delegációs kocsisorban utolsóként haladtunk, a fotós a kocsi hátsó ülésén foglalt helyet. Egy személykocsi minden áron közénk akart furakodni, elég balesetveszélyesen. Mikor sikerült megszabadulnunk tőle, a fotós felkapta a fényképezőgépet és hátrafelé villantott egyet a vakuval, mintha lefényképezte volna a gépkocsit. A valóságban nem készített felvételt, hanem rendre ezzel ijesztgette a szabálytalankodókat.

Nehéz eldönteni, mit tegyen a protokollos, ha éppen nincs fotósa: vigyen-e gépet vagy sem? Akárhogy dönt, lehet, hogy bosszúság lesz a vége.
Évekkel ezelőtt egy szerb vendég kifejezetten azt kérte, hogy vigyük el őt Szentendrére, mert látni szeretné a Pozsarevacska-templomot és a hozzá csatlakozó múzeumot. A templom többnyire zárva van, így elég körülményesen jutottunk a kulcsaihoz. Mikor beléptünk, csodálatos látvány kápráztatott el. Teljes szépségében, pompájában látható volt a XVIII. század közepén épült képfal (ikonosztázion) a bizáncias jellegű képekkel. Mint kiderült, filmesek dolgoztak a templomban, nekik köszönhettük a gyönyörű megvilágítást. Elkapott az izgalom, a fotózási láz. Idegesen keresgéltem a táskámban. Rájöttem: otthon hagytam a fényképezőgépet! Ezt a könnyelműséget sosem bocsátottam meg magamnak. Azóta mindig ott lapul a táskámban egy kis japán fényképezőgép.

Az egyik távol-keleti országból érkezett delegációhoz takarékossági okokból nem kértem fotóst. Miután magam is szeretek fényképezni, elvittem magammal a fényképezőgépet a kétnapos vidéki útra. Mikor meglátták nálam a gépet, abban a pillanatban előléptem protokollosból fotóssá. Minden almafánál fényképeztették magukat a vendégek. Megbántam könnyelműségemet: két napig csak a keresőn keresztül láttam a világot.

Egy más alkalommal Szilvásváradra mentünk, hogy megmutassuk a lipicai ménest. Ezek a lovak hozzá vannak szokva a tömeghez, ők a "turista-lovak". Miközben a delegáció tagjai hallgatják a tájékoztatót, addig ők mintha belehallgatnának a beszélgetésbe, odajönnek a vendégek közé. Közben a fotósunk igyekezett elkapni néhány érdekes pillanatot. Nem vette észre, hogy a háta mögött közeledik az egyik ló. Miközben ő a gép keresőjében kukucskált, az állat megbökte a hátát a fejével. A fotós riadtan kapta hátra a fejét. Mint kiderült, a paci csak cukrot remélt.

A szervezők természetesen hivatali öltözetben, azaz a nők kosztümben, a férfiak öltönyben és nyakkendőben vesznek részt a hivatalos programokon, és ugyanezt várnák az újságíróktól, riporterektől is.
Az MTI egyik világot járt fotóriportere elmondta: azok a kollégái, akik rendszeresen részt vesznek az elnöki fogadások, magas rangú külföldi vendégek programján, többnyire eleget tudnak tenni ennek az elvárásnak. Vannak azonban külsősök, szabadúszók, akik nincsenek a meghívottak listáján, és órákon át várakoznak az utcán a bebocsáttatás vagy egy jól elkapott pillanat reményében esőben, hóban, tűző napon. Tőlük ne várjon senki gálaöltözéket.

Amikor a fotóriporter, az újságíró reggel bemegy a munkahelyére, nem mindig tudja, aznap milyen feladatok várják. Van, amikor tűzesethez, sporteseményhez hívják, de lehet, hogy egy nemzetközi egyezmény aláírását kell megörökítenie. A fotóriporter elmesélte, hogy az elmúlt tizennyolc év alatt három öltönye ment tönkre. Egy gyárlátogatás során előrement az egyik helyiségbe, és ott szórópisztollyal lefújták a ruháját - véletlenül persze, de ez a tényen mit sem változtat.
Amióta mindezt tudom, elnézőbb vagyok. Mindenesetre öltözhet valaki sportosan, a legfontosabb az, hogy ne legyen ápolatlan.

Néha fotóst is éppen olyan gyorsan kell keríteni, mint tolmácsot. A televízió az utolsó pillanatban mondta le részvételét egy nemzetközi egyezmény aláírásán. Hogy valahogy mégis meg legyen örökítve az esemény, azonnal kerítenem kellett egy fotóst. Erre mindössze félórám volt. Szerencsére nevek, telefonszámok sorjáznak a noteszomban. Gyorsan hívtam az egyiket, de csak az üzenetrögzítő válaszolt. Arra számítottam, legjobb esetben másnap hív vissza. A másik fotósért személyhívóján üzentem. A harmadiknak a szerkesztőség titkárságán hagytam üzenetet.
Nem is számítottam rá, hogy ilyen sikeres lesz a próbálkozás. Míg azon izgultam, hogy legalább egyikük megkapja az üzenetet, mindhárman befutottak. Jóból is megárt a sok: most aztán ki legyen, aki a megbízást kapja? Egyikük azt mondta, ha megkínáljuk egy kávéval, máris odébbáll, rohan a következő helyszínre. A másik kettő megegyezett, hogy "fej vagy írás" alapon döntik el, kié a munka. Végül igazságtalannak éreztem bármelyiket is elküldeni, így mindkettőjüket marasztaltam.

Egyre gyakrabban előfordul, hogy videofelvételt adnak át emlékként a delegáció vezetőjének. A vágatlanul átadott kazettán sok a felesleges képsor, a vágáshoz viszont idő kell. Ha másként nem megy, utólag küldjük meg a videofelvételt a vendégeknek.

Az amerikai szövetségi igazságügy-miniszter, aki 1991 végén járt Budapesten, azt kérte, hogy a fotókon kívül videofilmet is készítsünk. Három napon keresztül reggeltől estig dolgozott a kamera. Amikor visszanéztem a felvételt, meglepődtem.
A vendégek elutazása előtt a repülőtéren virágcsokrot adtunk át a miniszter feleségének. A kormányváróban várakozva levettem a selyempapírt - ahogy illik -, s főnököm, a vendéglátó átnyújtotta a virágot. Arra nem volt időm, hogy a selyempapírt eldobjam, így gombóccá gyúrva szorongattam a bal kezemben. Amikor utólag megnéztem a videofelvételt, ugyancsak meglepődtem. Miközben integettünk a repülőgépre felszálló utasoknak, a kezemet úgy tartottam, hogy ők ne lássák benne a papírgombócot. De aki hátulról - az FBI megbízásából - videózott, az rávitte a kamerát a kezemre. Ekkor értettem meg, miért jött oda hozzám a repülőtéren az egyik FBI tiszt és miért kérte el azt, ami a kezemben volt. Nevetve mondtam neki, hogy az a virágról levett selyempapír, mire ő is elmosolyodott, de azért elkérte és zsebrevágta.
Bizalom ide, bizalom oda, a védett személy körül mindenki gyanús volt - még én is!