Eltévedtem Chicagóban - www.protokoll-info.hu - Dr. Vámos Lászlóné Protokoll szakértő weboldala
Eltévedtem Chicagóban PDF Nyomtatás E-mail
Írta: Dr. Vámos Lászlóné - Katalin   
2009. szeptember 13. vasárnap, 21:14

 

49275.jpgAz egyik nemzetközi utazási iroda és a még akkor működő Swissair Légitársaság meghívására egy csoporttal Chicagóban utaztam. A csoport vezetője gyakorlott utazó hölgy volt, aki azt javasolta, hogy ne telefonáljunk haza és a hivatalba, mert ha gond van, azt innen úgysem tudjuk megoldani. Csak felidegesíti magát az ember. Telefonálni csak akkor szabad, ha baj van, mondta, és én mélységesen egyetértettem vele.

 

Életem első útja USA-ba! Nagyon örültem annak, hogy végre én is vendég vagyok. Hosszú órák múlva a repülőgép ablakából gyönyörködtem a Grönland irányába úszó jégtáblákban, lencsevégre kaptam őket. Végigrepültünk a Michigan-tó felett és 12 órai utazás után megérkeztünk Chicagóba. Óriási város, nyolcmillió lakossal. Hamar megtapasztaltam, hogy két utcasarok, az egy kilométer.


b_300_160_16777215_0___images_stories_eltevedtem_eltevedtem_chicagoban.jpeg


Kellemes volt a társaság, mindenhová együtt mentünk. Ahogy kijöttünk a szállodából, egy játéküzlet kirakata előtt haladtunk el, ami a főútvonal saroküzlete volt. Időnként megálltam egy pillanatra és önfeledten néztem a mikulást, a felhőket, az angyalokat, gyönyörködtem az állandóan hulló hópelyhekben. Ez a kirakat amolyan iránytű volt a számomra.

A csoport vezetője - gyakorlott utazó hölgy - azt javasolta, hogy ne telefonáljunk haza és a hivatalba, ha gond van, azt innen úgysem tudjuk megoldani. Csak felidegesíti magát az ember. Telefonálni csak akkor szabad, ha baj van, mondta, és én mélységesen egyetértettem vele.

Volt aki visszaállította az óráját, én inkább számolgattam - hat óra volt az időkülönbség. Úgyis együtt vagyunk, gondoltam.


b_300_160_16777215_0___images_stories_eltevedtem_michigan-to2.jpeg


Hazautazás napján délelőtt összecsomagoltam és ebéd után elhatároztam: sétálok egy utolsót, de most már egyedül! Találkoztam két társammal is, egyeztettük az óránkat és megállapítottam, hogy van még egy egész órám indulásig. Nézegettem a kirakatokat és elmerültem a gondolataimban. Amikor rápillantottam az órámra, ijedten vettem észre, hogy elröpült az idő. Gyorsítottam a lépteimet. Egyre nyugtalanabb lettem és szaladni kezdtem.
Vészesen fogytak a percek, amikor azon vettem észre magam, hogy ismeretlen utcában rohanok. Eszembe jutott, hogy el kellett volna haladnom a mikuláskirakat előtt. Tudtam, hogy valahol a szálloda közelében kell lennem. Bementem egy mellékutcába, amitől teljesen elvesztettem az irányt. Most már végképp nem tudtam, hogy hol vagyok! Még szerencse, hogy a táskában ott lapult a szálloda névkártyája. Elővettem. Kétségbeesetten néztem körül. Néztem az órám, de már azon sem igazodtam el idegességemben, azt sem tudtam, hogy hány percem van hátra. Taxit kerestem, de nem jött. Amikor végre megláttam egyet, integettem, de az továbbment. Nem vett észre. Kicsit tartottam is a taxitól, mert a többiek mesélték, hogy őket is másik Hyatt szállodába akarta vinni, miután öt van belőle Chicagóban.
Megláttam két rendőrt. Megörültem! Odarohantam hozzájuk és franciául magyaráztam, hogy a turistacsoportommal indulunk a Hyatt Szállodából a repülőtérre, de én eltévedtem. Kértem, segítsenek taxit hívni. Semmit nem akartak megérteni, hiába mutattam a szálloda címét. Bekísértek a rendőrségre a főnökhöz. Kértem, hívják már fel a szállodát! Lobogtattam a dolláromat, hogy kifizetem. Mondott valamit angolul, aminek az volt a lényege, hogy nem segít. Reményvesztetten léptem ki a folyosóra. S ekkor megpillantottam a falon egy telefont. Pénzem volt. Igen, de hogyan kell helyi hívást lebonyolítani? Visszafordultam és már majdnem sírva kértem őket, segítsenek! Ismételgettem a szavakat: groupe de touriste, Hotel Atrium Hyatt, depart, aéroport, help! Ahogy ott kétségbeesve magyaráztam, hangoskodó, csicsaruhás nőket vezettek el mellettem. Akkor döbbentem rá: anyám! Hova kerültem! Ha nem megyek el innen azonnal, képesek közéjük lökni engem is!

Visszarohantam az utcasarokra, ahol a rendőröket megláttam. Elhatároztam, hogy lehiggadok, összeszedem magam. A pánik rossz tanácsadó. Elindultam vissza azon az úton, amerről jöttem. Igyekeztem mindent megfigyelni pontosan. Egyszer csak megpillantottam távolabb a városi könyvtár óriási piros téglás épületét. Végre reménykedni kezdtem, mert emlékeztem, hogy ez nincs messze a szállodától.

Az épület négy utcára nézett. Fogalmam sem volt, hogy melyik sarkához értem. Lélekszakadva rohantam az épület mellett, míg felismertem a mi utcánkat. Az utolsó pillanatban értem vissza. Már mindenki lehozta a csomagját a szálloda halljába. Nekem fel kellett rohannom még a IX. emeletre. Idegességemben alig tudtam kinyitni a biztonsági zárat a szoba ajtaján. Ennek a belső felén volt egy biztonsági lánc, mellette felirat: "ha valaki kopog, előbb láncoljuk be, s csak azután nyissuk ki az ajtót". Ennyit a biztonságról.

A sors iróniája, hogy az általam elkövetett hibákra mindenkor felhívtam a hivatalos célból külföldre utazók figyelmét. Ime hibalajstromom, mindenki okulására:

Nem írtam fel a Magyar Köztársaság Nagykövetségének telefonszámát, vagy az illetékes tiszteletbeli konzulét. Nem volt nálam a városról térkép. Nem kérdeztem meg azt, hogy kell az országon belül telefonálni. Nem vittem magammal angol nyelvű kéziszótárt. Nem állítottam vissza az órámat hat órával. Egyedül indultam el sétálni a 8 milliós városban. A mikuláskirakatra, a felhőcskére, a hópelyhecskére és a szárnyas angyalkákra bíztam a tájékozódásomat.

Végül: aznap délelőtt hazatelefonáltam!
scroll back to top