A menyegzőt az elmúlt évszázadokban is pompás ünnepségek kisérték.

A krónikások megemlékeztek különböző jelentős személyiségek nászáról, nem feledkezve meg a pompás öltözékek leírásáról. A XIV-XV. századtól kezdve az esküvői ruha brokátból készült, általában pazar díszekkel, fémmel kivarrott mintákkal, sűrű gyöngy- és drágakő díszítéssel. A kék-ezüst, zöld-arany hímzés egyaránt divatos volt, de a reneszánsz hatására a fekete is megjelent az esküvői ruhaszínek között. A fehér menyasszonyi ruha szokása mintegy 200 éves, és az „antikmánia” korában, a direktórium és empire divat idején terjedt el, végérvényesen Viktória királynő honosította meg.

  
 A fehér térhódítása a szín lelkisége miatt sem véletlen, hiszen a fény színe, az erkölcsi tisztaság, ártatlanság jelképe. Fehérek voltak az egyiptomi papok és istenek ágyékkötői és köpenyei, a vesztaszűzek ruhái, a kelta druida papság öltözéke. Legtöbbször fehérek Jézus és az apostolok tunikái is. A XIX. század elejétől a divatlapok rendszeresen közöltek menyasszonyi ruhát fátyollal, mirtusz-, vagy narancsvirág koszorúval, és a ruhára is gyakran került hasonló virágdísz.  A hófehér mellett a törtfehér, az ún. écru, is újra meg újra divatba jött, főleg azért, mert úgy vélték, a divatos hófehér bőrhöz jobban illik ez a kissé sárgásabb szín, mint egy kékes fehér. A ruha szabása mindig követte a legfrissebb módit, és gyakran uszályos, csipkével, hófehér gyönggyel díszített volt, de sosem lehetett kivágott. A templomi esküvőhöz magasan zárt ruhában illett megjelenni.

A fátyol eredetileg az elmúlt évezredekben azt a célt szolgálta, hogy a menyasszonyt jövendőbelije ne láthassa, csak az esküvő után. A menyasszony az ókori Rómában is fátylat viselt, de később, a középkor folyamán a leányok még esküvőjük alkalmával sem viseltek fátylat, ami a férjes asszonyok előjoga és kötelessége volt. A menyasszony még egyszer, utoljára elbűvölhette hajának szépségével a férfiakat, hogy aztán már csak a férje láthassa, másra ne hasson végzetes vonzerővel.