Az evés - ivás vidám története PDF Nyomtatás E-mail
Írta: Idézetek Ráth-Végh István könyvéből   
2013. július 02. kedd, 19:36

                         
A magyar nép rendkívül vendégszerető. Szívesen kínálta meg vendégét – talán még napjainkban is – zsíros, húsos, borsos, erős paprikás étellel és édes süteménnyel. A külföldiek ezt a traktát mindig soknak tartották. A fogyasztási szokások az elmúlt években nagyon megváltoztak. A hazai és külföldi vendégek inkább a könnyű és tápláló, sok zöldséget tartalmazó ételeket részesítik előnyben, amelyben természetesen lehetnek magyar specialitások is.
Nem kell azt hinni, hogy a temérdek evés-ivás csak a magyarokra jellemző!

„A XVIII. Század első felében a szászországi Erős Ágost / 1694 – 1733 / választófejedelem drezdai udvaránál az volt a szokás, hogy nagy lakomák alkalmával az előkelőségeket a lakoma előtt is, utána is megmérték, és súlyukat bevezették az úgynevezett mérlegkönyvbe. Ennek a ma is meglévő mérlegkönyvnek adataiból kiderül, hogy pl. Liszky alkancellár úr ebéd előtt 273, ebéd után 278 fontot nyomott”. Egész Európában mértéktelenül ettek és ittak, már azok, akiknek volt mit.”

A kulturált étkezési szabályok közül 1766-ban Strasbourgban Prévost nevű úr tollából megjelent illemtan negyven aranyszabályt sorol fel arról, miképpen kell az asztalnál viselkedni. Néhányat megemlítek azok közül, amivel sajnos még ma is találkozunk:

„Helyet foglalván az asztalnál, kalapunkat tegyük le, üljünk egyenesen a széken, ne nyújtózzunk ki hanyagul, ne támaszkodjunk az asztalra, könyökünkkel ne lökjük oldalba szomszédunkat.

Ne rezegtessük a lábunkat, ne forgassuk a fejünket ide-oda ok nélkül.

Semmiképpen sem illő kimutatni, mennyire éhesek vagyunk és olyan sóvárogva tekinteni az ételekre, mintha mind fel akarnánk falni.

Ne rakjunk a szánkba újabb falatot mindaddig, míg az előzőt le nem nyeltük, különösen akkora nagy darabokat, mitől az ábrázatunk kidagad.

Nem illik nagy zajjal rágcsálni, kenyérbe beleharapni, csontokat szétropogtatni.

Nem szabad a kenyeret a tálba mártogatni, amit egyszer a tányérunkra kivettünk, azt tilos megint visszarakni a tálba.

Nem előkelő szokás asztalbontás után a fogpiszkálóval a szájban távozni mint a madár, amikor a fészekrakáshoz hordja a szalmaszálat – vagy éppenséggel a fogpiszkálót borbély módjára a fül mögé dugni.
 

scroll back to top