Nyolc miniszter volt a főnököm – A Korán PDF Nyomtatás E-mail
Írta: Dr. Vámos Lászlóné - Katalin   
2009. szeptember 16. szerda, 19:18

49235.jpgEgy arab országból érkező delegáció tagja sajátos öltözködésével hívta fel magára a figyelmünket. Fehér kaftánt viselt, ahhoz egy aranygombos sötétkék zakót. Félcipő volt a lábán, de soha nem hordott zoknit.

A városnézés során elvitték metrózni, ami ismeretlen volt számára. Különösen a mozgólépcső zavarta. Felfelé majd hanyatt esett, úgy támasztották meg hátulról a kollégáim.

 


A delegáció hazaindulásának napján szívinfarktust kapott és kórházba került, míg a többiek elutaztak. Kollégáim hetekig látogatták, nehezen gyógyult. Már mindenki nyári szabadságra készült. Megkértek, hogy látogassam őt a hivatal nevében. Õszintén szólva nem voltam valami lelkes, de elvállaltam. Amikor beléptem a kórterembe, rögtön megismert és örvendezett. Éppen a Koránt olvasta.

How are you? - udvariaskodtam.
Thank you - viszonozta.

Mindketten mosolyogtunk. Zavarunkban felváltva néztük a plafont. Magasröptű angol kérdéseken gondolkoztam, de semmi sem jutott eszembe. A beteg elunta magát, rámutatott a Koránra, hogy imádkozik. Udvariatlanság lett volna, ha néhány perc múlva elrohanok, így intettem, hogy egy kicsit maradok.

Mindketten imádkoztunk, én magyarul, ő arabul. Felnéztem ismét a plafonra és arra gondoltam: édes Istenem, adjál neki jó egészséget, hadd menjen haza minél előbb, biztos várják otthon a szerettei! Ahogy ismét rápillantottam, észrevettem, hogy néhányszor kiles a Korán mögül, mintha nem teljes odaadással imádkozna. Az volt az érzésem, hogy kettőnk közül én voltam nagyobb áhítattal. Végül eluntam magam és elköszöntem: bye, bye. Hálásan rám tekintett.

Nem sokkal később felgyógyult és kiengedték a kórházból. Néhány nap múlva természetesen ki kellett kísérnem a repülőtérre. Amikor érte mentem a szállodába, a hallban arra lettem figyelmes, hogy vendégünk a porta előtt áll, hadonászik, és azt kiabálja, adják vissza az útlevelét.

Ijedten kérdeztem: mi történt?

Kiderült, hogy az utolsó két napon annyit telefonált külföldre, mígnem több ezer forintra rúgott a telefonszámla, s nem akarta kifizetni. Arra hivatkozott, hogy nincs pénze. Mikor meglátott, földöntúli mosollyal fogadott. Biztosan azt hitte, hogy én leszek a megmentője.

Nyert! Latolgattam a lehetőségeket: ha nem kapja vissza az útlevelét és lekéssük a repülőgépet, az nekünk - mármint a hivatalnak - sokkal többe kerül majd, mintha elvállalom a telefonszámla kifizetését.

Döntöttem! Aláírtam, megkapta az útlevelét. Erre odarohant a csomagjához, kivette belőle a bársonykötéses Koránt és hálás tekintettel átnyújtotta. Azóta is kedves emlékként őrzöm. Amikor a kezembe kerül, mindig eszembe jut, hogy az akkori egész havi fizetésem kevés lett volna a telefonszámlája rendezéséhez, amit megelőlegeztem abban a reményben, hogy hivatali vezetőim engedélyezik annak kifizetését.

(Részlet Vámos Katalin: Nyolc miniszter volt a főnököm, protokoll a gyakorlatban című könyvéből)

scroll back to top